Valószínűleg az iménti szellőztetésnél fújta be a szél… – gondolom magamban, mikor az elalvás előtti olvasáshoz készülődve fekhelyem mellett, a szőnyegen egy tollpihét találok.
Mégis. Valamiféle jelnek érzem. Mintha szólna hozzám. Valami mondanivalója van… Simogatom, szagolgatom a kis, csapzott tollacskát. Kedves. Puha. Barátságos és mosolygó. Szelíd. Tiszta. Fénylő. Vidám. Csupa kedvesség. Derű.
Csapzottságában is tökéletes.
Apróságában is hatalmas.
Van benne valami, amit (egyelőre) csak körülírni tudok: valamiféle biztosság, tartás, felszabadultság és erő…
Egy csipet a különlegességből, egy a játékosságból, s szintúgy egy csipet a művészetből.
S mindezek mellett mégis olyan természetes és egyszerű…
Hol tudnám vajon megőrizni? Talán egy könyvben, mint a faleveleket…
Weöres Sándor: A teljesség felé című kötete felé nyúlok. Intuíciómra bízom, hogy megfelelő helyet találjak a kötet lapjai közt. Csukott szemmel lapozgatok. A lapok utolsó negyede… még egyet vissza… ez az! Kinyitom a szemem: Angyalok cím. Elmosolyodok.
„…a léleknek különféle megnyilvánulásai az angyalok; úgy rejlenek benne, mint a színek sokasága a színtelen napsugárban.”
Természeti-szellemi tanítás.
Utó-zenge:
Végül képtelen voltam a könyv lapjai közé zárni… egyelőre szabadon őrizgetem – ugye, micsoda ellentmondás? –, s figyelem… vagy Ő engem…
Talán egyszer magammal viszem egy hegycsúcsra, s ott a szélnek engedem… vagy…