…Tíz évvel később az erdőben sétálva tört rám a felismerés.
Felismerése annak az erőnek, mely hozzá kapcsolt.
Közvetítő erő volt ez (vissza) a Természethez.
Kézen fogott, s odavezetett.
A szélén megálltunk, s ő széles karmozdulattal mutatta: ez az erdő (ez az én birodalmam).
Majd elindultunk… ez itt a hegy. Ez a folyó, s ez a víz tükre fölött suhanó jégmadár. Ez a rét, s ennyifélék növényei. Ilyen érzés a befagyott folyó jegén sétálni, s ilyen naphosszat belemerengeni a hullámok csillogásába. Ezek a virágok, s bennük a törékeny büszkeséggel nyújtózó bibék. Ez itt komoly zuzmó, s itt a patak partján harang alakúra fagyott, fűbe kapaszkodó jégcsapok. Ilyen sokfélék a halak, s ilyen a vidáman harsogó, madárdalos hajnali rét. Ez a pitypang gömbjén, ez itt az üvegen, ez pedig a ködön átszüremlő, ezerarcú napfény…
Mintha függönyt húzott volna el.
S megsejtette, hogyan lehetnénk otthon benne. Hogy lehetnénk otthon benne…
…ez azonban már egy másik és hosszú történet.
Amit most köszönök neki, az a(z újra) meglátás és (újra)felfedezés képessége.
A(z újra)meglátás, (újra)felfedezés képességét is tanulni kell. S gyakorolni (értsd: művelni).
Ajándék, ha valaki rávezet, merre indulj. Ezt az ajándékot köszönöm!
– Az utat pedig mindenkinek magának kell bejárni.
Utó-zen-ge
A fenti kép készítése napján is sokat elmélkedtem a leírtakon.
S épp a fenti kép készítése napján, annak szomorú aktualitásával Fodor Ákos tanított a(z újra)meglátáshoz és (újra)felfedezéshez új perspektívát:
Úgy nézz rá, mint ha
Fodor Ákos: Bárki-bármi is
utoljára láthatnád.
(Lehet, hogy tényleg…!)
Mivel pedig utunkat magunk járjuk, magamon átszűrve így teszem hozzá fordított nézőpontomat:
Úgy csodálkozz rá,
mintha először látnád
(Akkor is, ha már…!)