Csodák márpedig vannak.
Úton-útfélen. Szó szerint.
Az ember egy tavaszi hétköznap ügyet intéz, halad A-ból, B-be. Az ember vezet. Az embert vezetik.
Visz az út. Dombok ívei mentén, napragyogású repcetáblák, fölöttük a kék égen gombolyodó felhők, s a kettő közt kecsesen suhanó madarak röpte.
S akkor jön a hang: nyomd a gázt, siess, el kell intézni, át kell utalni, meg kell venni…
Szigorú, egyenes főút, sivár valóság.
S az ember nyomja, siet, intéz, utal, vesz… Majd fáradtan az ágyban elterül.
Álmodik.
Az ember egy tavaszi hétköznap ügyet intéz, halad A-ból, B-be. Az ember vezet. Az embert vezetik.
Visz az út. Dombok ívei mentén, napragyogású repcetáblák, fölöttük a kék égen gombolyodó felhők, s a kettő közt kecsesen suhanó madarak röpte.
S akkor jön a hang: ott a földút, le kellene térni…
A főútra merőlegesen csatlakozó földút.
A hétköznapira merőlegesen csatlakozó csoda.
Harsogó színek, friss illatok, madárdal, lágy szellő, ragyogó napsütés közepette apró víztükör. Apró tavacska, mely ezernyi életet gyűjt maga köré.
Az ember óvatosan lépdel a pompás virágok közt, s épp ahol megáll, négy hatalmas levéllel nyújtózik felfelé egy lóhere. Az ember leül mellé, szíve tele örömmel, hálával, szeretettel. Majd csodáktól telten a fűben elterül. Ott fekszik az ember, apró tavacska partján, virágok ölelésében, madárdalos kék éggel beborítva.
Álmodik.
Álmában a merőleges párhuzamos.
