Alapvetően értetlenül állok a jelenség előtt.
Kifejezetten fájdalommal tölt el, ha szemetet látok az utcán vagy bárhol a természetben. S különösen értetlenül nézem a képeken láthatóakhoz hasonló „újkori” szemétformát.
És közben folyton keresem a választ. Hogyan lehetséges, hogy a parkban, az erdőben, folyóparton vagy a belvárosban jártukban-keltükben az emberek szemetet dobnak el? Mármint a fizikai tényt persze ismerem, sokszor látom is. Végtelenül egyszerű: az ember csak elengedi, s a szemét a gravitáció hatására (talán mégsem olyan egyszerű?) a földre hull. Én arra keresem a választ, hogyan lehetséges ez „lelkileg” vagy „pszichésen”.
Sokszor arra gondolok, csak az tesz ilyet, aki egyáltalán nincs tudatában annak, mit is tesz valójában. Talán mert szülei, barátai, tanárai, vezetői elmulasztották megmagyarázni s megtanítani neki. Vagy ha kapott ilyen jellegű tanítást és figyelmeztetést, akkor ő azt személyes érdekeltség híján figyelmen kívül hagyta. Hisz’ végtére is mi köze neki a parkhoz, az erdőhöz, a folyóhoz vagy a belvároshoz? Bár használja, de szeretetteljesség, felelősségtudat és tisztelet nélkül kezeli, hiszen az valaki más tulajdona.
Rengeteg figyelemfelhívó és elszomorító hír terjeng napjainkban hasonló képekről, mint amit ebben a cikkben is láthattok. A koronavírus-járvány egyik szomorú mellékhatása ez. De mi az oka ennek a felelőtlen magatartásnak? Mekkora lecke kell még, hogy az ember tisztelje, szeresse és óvja környezetét?
Én úgy gondolom, rengeteg tanításra van szükség, s ez is csak részeredményeket hozhat. Mert a szeretet, tisztelet pusztán az elmélet által oktathatatlan. Arra rá kell érezni, azt őszintén meg kell élni. S ha már tiéd ez az érzés, ha a természet csodálata és megbecsülése saját belső törvényeddé válik, akkor már képtelen leszel bántani azt, hiszen rádöbbensz, hogy annak része vagy – s ő a te részed.