Erdőben, hárman a kék sávon, Sz. elöl, én mögötte, hátul K. Az út balra fordul, tovább egyenesen szűkebb ösvény.
Sz. balra fordul, a szélesebb út vonalát követve. Jómagam utána. Ekkor K. figyelmeztető hangja felzeng a hátunk mögül: „A jelzés egyenesen vezet!”
És tényleg! A kék jelzés egyértelműen mutatja az utat egyenesen tovább, a szűkebb ösvényen.
Elmélkedésbe fogok. Eljátszom a gondolattal, hogy egyedül jövök – jobb esetben a behavazott erdő csodájába merülve, rosszabb esetben kusza gondolataimban elveszve – s balra fordulok. Ki kiabál utánam? A kék túrajelzéstől ugyan várhatom, hogy így szól: „hé, rossz irányba mész, erre van az út, te balga!” S pláne, hogy leugrik a fáról, s utánamsiet, hogy figyelmeztessen… A kék túrajelzés csak széttárja karjait: „én szóltam…” – A fenét! Még ennyit sem tesz. Ő csak némán és mozdulatlanul mutatja az irányt. – S ezzel lényegében megcselekedte a számára rendelt feladatok maximumát!
Ki az, aki felelősségre vonható ilyen helyzetben egy esetleges eltévedésért? Természetesen csakis az, aki figyelmen kívül hagyta az útmutató jelzést.
És vajon minősíti-e a kék túrajelzés a balga túrázót? Gondol-e ilyesmit: „Na, ez is megérett a pusztulásra! Úgy kell neki! Különben is: hogy van felöltözve! Egek! Milyen esetlenül kalimpál a túrabotjával!”
Vagy felmerül-e benne valami ehhez hasonló: „Bár figyelmeztethetném egy kiáltással! Ó, hogy miért vagyok ilyen mozdulhatatlanul idefestve, hogy képtelen vagyok utánamenni! Ez az én hibám, ha eltéved! Biztosan rossz vagyok az iránymutatásban!”
A kék túrajelzés bizonyosan mentes minden efféle késztetéstől.
Arra gondolok, milyen nagyszerű lehet egy kék túrajelzés minőségében létezni: Tenni, amire rendeltettünk, ítélkezéstől mentesen helyes irányt mutatni, végezni dolgunkat legjobb tudásunk szerint. Semmi több. Sem kevesebb.
A fenti gondolatok egy Gerecse-túra alkalmával születtek 2022 januárjában.
Itt van még néhány kép szeretettel Nektek!
Szeressétek a Természetet, benne Magatokat és Egymást! 🙂