Közepesen rossz narancsot majszolgattam. Rostjainak nedvességtartalma itt-ott közelített a fűrészporéhoz.
Az emberiség az úgynevezett fejlődésével a vesztébe rohan. Ez volt a téma. Az iskola kis konyhájában, a tanítási napok mindig élettel teli és barátságos érzülettel átjárt közösségi életterében beszélgettünk, öt-hat hallgató, s egyik tanárunk. Ki-ki a maga étkét fogyasztotta, kávét vagy teát főzött épp, vagy csak úgy ácsorgott, s szavakkal vagy gondolatokkal szőtte tovább a beszélgetés fonalát. Még többet, még nagyobbat, még gyorsabbat, míg végül túlburjánzik, s bedől az egész…
– Két perc múlva világvége – jelentette ki fennhangon kedves tanárunk.
Felnevettünk persze, de aztán máris komolyra fordítottam magamban a kijelentést, mint tényt. S abban a pillanatban narancsíz-kavalkád jelent meg ízlelőbimbóimon, a citrusos illat- és ízvilág átjárta egész lényemet. Akkor, ott az volt életem utolsó narancsa.
